Amikor elveszítjük egy közeli hozzátartozónkat vagy egy olyan ember lép ki az életünkből, aki a világot jelentette számunkra, akkor úgy érezzük, hogy minden elveszett. A gyász legsötétebb óráiban az együttérzés jelenti a legnagyobb segítséget és a kiutat a tehetetlenség kínzó markából. Noha azt gondolnánk, hogy a gyászfolyamat csak a legsúlyosabb esetekben érinthet minket, valójában a lelkünk minden veszteségre hasonlóképpen reagál.
Egy fájdalmas szakítás, de a hivatásként végzett, hőn szeretett munkánk elvesztése is kiválthatja ezt az érzést, ilyenkor pedig úgy tűnhet, hogy nincs kiút a szenvedésből. Az együttérzés óriási ereje azonban ilyenkor képes megmutatni teljes valóját. Fájdalmunkat persze nem képes egy csapásra enyhíteni, ám ha megéljük a gyógyító hatását annak, amikor valaki teljes valójában megnyílik előttünk és osztozik az érzéseinkben, az rengeteget segíthet. Az együttérzés megtapasztalása kibillenthet a letargiából és rávilágíthat arra, hogy érdemes harcolnunk és idővel tovább lépnünk. A veszteségeket ugyanis fel kell tudni dolgozni, különben belebetegszik a lélek.
A depresszió fenyegető réme ilyenkor ott lebeg a fejünk felett és bár a kétségbeeséstől ezt sokszor nem látjuk, a körülöttünk lévők bizony észreveszik a jeleket. Éppen ezért nagyon fontos, hogy figyeljünk embertársainkra. Nem haszontalan, felszínes módon, hanem valóban, mélyen és őszintén! A világ ugyanis rákényszerít minket arra, hogy elrejtsük a valódi érzéseinket, különösképp gyengeségeinket és fájdalmunkat.
A depresszió azonban pontosan ebből táplálkozik, emiatt is ennyire veszélyes. Ha nyitott szemmel járunk és törődünk másokkal, akkor időben észlelhetjük a problémát és segíthetünk. Néha elég csak egy őszinte, mély, a másik fájdalmában osztozó beszélgetés, sokszor azonban ennél is többre van szükség. A depresszió ugyanis roppant komoly probléma és nem egyszer szakember közbenjárását igényli. Ha úgy látjuk, hogy erre van szükség, ne féljünk lépni és segítséget kérni, mert van, amikor egyedül nem megy!